Augusztus éjjel
Esőcseppek kopogása törte meg a néma csendet, amint az
éjszakai félhomályban egy karnyújtásnyira álltak egymással szemben. Natalia
csinos derekát vékony öv díszítette, ruhája alját szél cibálta, szorosan
a térdéhez tapasztva a vizes anyagot, így még inkább kiemelve karcsú lábszárait.
Robert képtelen volt levenni a tekintetét a lányról akár egy pillanatra is. Egy
angyalt látott maga előtt, egy szomorú könnyes arcú angyalt, akiért a szíve oly
hevesen dobogott, hogy majd felszakította a mellkasát. Tett egy lépést a
lány felé, majd még egyet, míg végül oly közel álltak egymáshoz, hogy a
leheletük egybeolvadt. A lány arcát a tenyerébe fogta, lassan közelebb hajolt
és megcsókolta. Natalia a karjait a férfi nyaka köré fonta, ajkuk
összetapadt, testük megremegett a vágytól. A férfi a mellkasára
húzta a lányt, szemeiből könny csordult, melyet az eső nyomban le is mosott.
Mintha az égiek sem akarták volna, hogy bárki is tudomást szerezzen a
fájdalmáról, mely szüntelen eluralkodott rajta...
Lassan kibontakoztak a szoros ölelésből és egymásra mosolyogtak.
- Mindig szeretni foglak. – mondta Robert és végigsimított a lány bársonyos bőrén.
- Szeretlek és mindig szeretni foglak. – suttogta Natalia alig hallhatóan és egy hangos dördülés után, enyhe mosollyal az arcán a földre zuhant. Robert a lány rázkódó teste fölé hajolt. A macskaköves utcát beárasztotta a Natalia testéből szüntelenül patakzó vörös folyadék, majd egy újabb visszhangot idéző dörrenés és Robert a mellkasához kapott.
A férfi összeszorította az állkapcsát, hogy elfojtsa a
feltörni készülő hangokat és térdre ereszkedett a friss sírhalom fölött.
Kezéből kiesett a virágcsokor, teste erőtlenül rázkódott kedvese örök nyughelye
fölött, miközben újra meg újra átélte azt a hideg, esős éjszakát.