Az
öreganyó a botjára támaszkodva lépdelt fel a domboldalon. Szemében már megfakult a csillogás, testét gyötörte a fájdalom.
Néha meg megállt és tekintetével körbe pásztázta a tájat.
Együttérző érző mosollyal pillantottam rá és
küldtem egy mosolyt nagyanyó felé.
Álltunk
még néhány pillanatig majd folytattuk az utat. Lassan szakaszosan
lépegetett az öregasszony, mellkasából feltört a lihegés, teste
megremegett. Öreg volt már, nagyon öreg. Megállt fenn a tetőn, s
arcára kiült a fájdalom. Közelebb lépdelt a sírhoz, szemeit
elárasztották a könnyei. Csöndben meredtem rá és bár engem is fojtogatott a bánat keserű íze, igyekeztem erősnek mutatkozni. Anyókát a kispadhoz segítettem, hogy fáradt teste megpihenhessen. Az asszony mellkasából
feltörtek a hangok, szemeiből patakokban folytak a könnycseppek
amint egyetlen lánya sírkövére szegezte a tekintetét. A szaggató
fájdalom felemésztette és apró szilánkokra törte a szívét.
Semmi nem létezett a világon, ami elűzhette volna a kínt, melybe minden porcikája belesajdult, mely egészen a csontjáig
hatolt. Arca elsápadt és görcsbe rándult a gyomra. Senki nem
érthette meg igazán az ő fájdalmát.
Azon
szomorú júniusi vasárnapon gyermekével együtt a lénye egy része
is meghalt és azóta sem lelhetett nyugalomra. A világ komorrá
vált, a napokat szürkére festette a gyász.
Éjszakákon
át virrasztott gyermeke haldokló teste fölött, minden pillanatban
érte fohászkodott, az életéért, de egy felsőbb hatalom mégis
magához szólította. Megfosztotta őt a legértékesebb kincstől a
világon. A gyermekétől, kit valaha a karjaiban ringatott, kit
felnevelt, akit mindennél jobban szeretett a világon. Hogy érthetné
meg bárki is a fájdalmát, mely szüntelen ott lüktet a
mellkasában, a teste minden porcikájában. A szíve megszakad
ahányszor csak rá gondol, a mosolygós arcára, a mozdulataira.
Hogy foszthatta meg a világot a kegyetlen sors valakitől, aki
annyira szeretett élni, aki az utolsó erejéig harcolt, aki erősebb
volt a sziklánál is, kinek a szívét aranysugár, a lelkét tiszta
fény árasztotta el?!
Lelki
szemei előtt felelevenedett gyermeke könnyed, légies mozdulata,
amint hajának göndör fürtjei a vállát simogatták. A szél
susogásában a nevetését vélte felfedezni, a síron nőtt virágokban pedig az ő illatát.
Átöleltem, majd kitöröltem szeméből a könnyeket,
melyek még mindig patakokban folytak végig sápadt orcáján.
Nagyanyó lassan felemelkedett és apró kezeiben szorongatott
virágcsokrot a sírra helyezte.
-
Nagyon hiányzol drága gyermekem. - suttogta és szemeit újra
elárasztották az égető fájdalom könnyei.
Ismét átöleltem, mire ő felsóhajtott. A közelségem, a törődés, a
szeretet mindennél többet ért számára. Halvány mosolyra húzta
az ajkait és hálás volt. Hálás volt azért, hogy ott lehetek vele, hogy a gyermeke egy része tovább él bennem, hogy ahányszor
rám pillant elvesztett leányát véli felfedezni a lényemben.
Ugyanaz a szeretet, ugyanaz a mosoly és kacagás.
Öreganyó a botjára támaszkodva lépdelt lefelé a domboldalon. A
szemeiben a szürke fátyolt felváltotta a ragyogás, amint rám nézett. Néha meg megállt és
visszapillantott a gyermeke nyughelyére, majd a barna
szemeimbe nézett.
-
Köszönöm, hogy vagy nekem. - mondta kissé rekedtes hangon és
karöltve, csöndesen tovább ballagtunk.