A tavasz első virágai épp, hogy kidugták a fejüket a földből, de máris érezni lehetett, hogy a
tél már nem tér vissza. Felváltotta őt a meleg napsütés, a
rügyező fák, a vadkacsák gágogása a kristályvizű tavon és a
madarak dallamos éneke a fák magaslatairól. A kiterített
pokrócon feküdtem és az előttem elterülő természetre figyeltem. Kizártam magamból minden mást, ami zavarhatná az idillt, mely
mélyen a lelkembe furakodva csábított magához szüntelen. Akkor
ott, nem volt fontos a jövő, sem a múlt. Kizártam a
mindennapokat, a kötelességeket, már csak a jelen számított,
melyből erőt meríthettem a folytatáshoz. Nem léteztek a zajos
utcák, az emberi tömegek, csak a lágy szellő susogása, amint a
fák lombjaiba kapaszkodva végigszaladt az erdőn, a réteken, a
bogarak halk zümmögése, melyek bukfencet járva röpködtek
körülöttem. Aztán szép csendben leszállt az éjszaka és
megjelent a csillagos égbolt. Arcom az ég felé emeltem, a hold
halvány fénye megvilágította a sötétségbe burkolózott vadon
titokzatosságát. Néhol egy egy világító szempár félénken
követte a mozdulataimat. A síri csöndben egy egy ág reccsenése
harsogta be a környéket, s ilyenkor egy pillanatra megdermedt a
világ.
Egy hullócsillag suhant végig az
égbolt alján, s ekkor halvány mosollyal az arcomon mindig
ugyanazt kívántam éveken át, még akkor is ha tudtam, hogy sosem
teljesülhet már e hőn áhított vágyam. Hiszen a föld mélyében
nincsenek zöldellő erdők, rügyet bontó fák és nincsenek vadon
élő állatok. Ott nem susog a szél, csak az óriási ventilátorok
motorjának zúgása töri meg az éjszakai némaságot, melyek azon
dolgoznak, hogy mi lélegezni tudjunk.
Nem reccsenhet faág a talpam alatt, csupán a betonon koppanó lépteim visszhangzanak a bunkerek
közti átjárókban. Nem melengetheti a Napfény a bőröm, nem
érezhetem a friss fű illatát. Nincs Hold és nincsenek csillagok.
Nem csúszhatok le télen a havas lejtőkön, nem úszhatok az égboltot
tükröződő tó vizében és nem hallhatom az óceán hullámainak
moraját. Már nem léphetek a Föld felszínére. Odafent már semmi
sem a régi. A természet vissza vágott és hatalmasat ütött a
láthatatlan öklével. A levegő mérgező, az állatok eltűntek és
világ egy sötét, kopár hellyé változott. A nap sugarai
képtelenek elérni a földet, elvesznek a vastag hamu és porfelhő
között, mely lassan egy évtizede uralja a világot. De idelent még
van remény az emberiség számára, az életben maradásra. A múlt
csupán az emlékeimben él, a képzeletemben, mely az idő múlásával
sem halványodott. Bármikor képes voltam színtisztán felidézni
minden illatot, a természet meghitt dallamát. Még mindig érzem a
napsugarak bársonyos simogatását a bőrömön és ilyenkor mindennél jobban visszavágyom... De már
egy új élet köszöntött be, egy elzárt, törékeny világ.
