A szafari lányai
Joana az életét a szafarin töltötte.
Már kislányként is oly mérhetetlen szeretet áradt belőle az
állatok iránt, hogy az emberek csak a szafari lányaként
emlegették őt. Minden szabad idejét köztük töltötte, játszott
velük, odabújt hozzájuk ha egy kis sziesztára vágyott. Ápolta
őket ha betegek voltak és megülte őket ha egy kis rosszaság fúrta az oldalát. Az ebédjét is szívesen megosztotta velük,
különösen az oroszlánnal, aki a legkedvesebb barátja volt az összes
közül. Évek óta a családhoz tartozott. Joana anyukája találta még
kölyökkorában, amikor lábai oly aprók voltak, hogy csak bukdácsolni volt képes. Akkoriban
orrvadászok portyáztak a környéken és a kis Astor árván
maradt. Mert így nevezték, az azóta már hatalmasra növekedett
állatot, aki a vadont elutasítva újra meg újra visszatért
szeretett örökbefogadóihoz.
Aztán egy napon Joana felnőtt és
Astor is megöregedett. Az oroszlán már nem játszott többé, csak
feküdt naphosszat az árnyékban és lihegve igyekezett enyhíteni a
fájdalmát, mely az öregséggel járt. Joana az állat fejét az
ölébe fektette. Végig simított a bundáján, arcát Astor kobakjára
fektette és két karjával átölelte a barátja nyakát, amint a
könnycseppek végiggurultak az arcán míg Astor utolsó
leheletével feladta a harcot az öregség ellen.
Joana ráncos kezében megremegett a
fénykép amint visszaemlékezett legjobb
barátjára. Lassan elvonta tekintetét a fényképről és maga elé bámult, arcán halvány mosoly húzódott végig, majd elégedetten felsóhajtott amint a kis unokájára
pillantott, aki a legjobb barátja társaságában, a Lucy nevű oroszlánnal, fogyasztotta az ebédjét.
A fenti történetet az alábbi kép ihlette, melyet ide kattintva tudtok megtekinteni.
A fenti történetet az alábbi kép ihlette, melyet ide kattintva tudtok megtekinteni.
Másolás gátló 1