Röpült
az üvegtál, forgott a magasban, majd a földön landolt és a szoba
elcsendesült. Lüktetett a halántékomon a verőér, szemeimből
könny patakzott és arra gondoltam, miként történhetett meg mindez? Mi
történt velünk, a szerelmünkkel? A világ a feje tetejére állt, s
mint kegyetlen gyilkos, akár egy orvlövész, célba vett bennünket,
megirigyelve a szerelmünket, a boldogságunkat. Máskor is volt köztünk
összetűzés, de abban a pillanatban
mindketten éreztük, hogy ez egészen más mint volt. Mintha a
szerelem lassan elpárolgott volna a szívünkből, akár a reggeli harmat,
mígnem puszta, kietlen sivataggá nem változott. A két lélek közti
távolság abban a pillanatban hatalmassá nőtte ki magát. Mintha
az Univerzum maga szakított volna el minket egymástól.
Aztán
hátat fordítottunk és útjaink különváltak. Karl arcát eltorzította a végtelen harag, a szomorúság, míg a szívemet körbe fonta a fájdalom... Mindketten ugyanazt
éreztük, gyűlöletet és ugyanaz a jelenet játszódott le bennünk újra meg
újra: A kép, amikor egymásra találtunk, mikor először vallottunk
szerelmet, és az a pillanat amikor valami sötét erő
megakadályozta, hogy kimondjuk azt az egyetlen szót, mely még
mindig ott lüktetett a mellkasunkban...szeretlek.
- És
végül mi történt? - kérdezte a zöldes-barna szemeit rám vetve.
- Ősz
utánra elváltak útjaink, de mégis valami csodálatos született a
történet végére.
-
Micsoda?
- Hát
te. – feleltem és finom puszit leheltem a lányom homlokára.