Angliában jártam

               Angliában jártam, ihletre találtam

    Másfél órás repülőút után, 23 óra 30 perckor, végre landoltunk a London Gatwick repülőtéren és az álom, mely a szememet nyomta végre elillant a fejem fölül. A csomagjaink után indultunk és közben kattintottunk pár fényképet Queen Elisabeth fényképekből készített arcképe előtt. Lemaradtunk a tömegtől, mint a csordából kiszakadt báránykák, de aggodalom egy szál sem volt bennünk. A csomagjaink és az útlevél ellenőrzés után beléptünk az angliai élet kapuján és az én nyelvtudásomra hagyatkozva kellett érvényesülnünk, de kellemesen csalódtam magamban, hogy ennyi év elteltével is remekül boldogultam. Otthon még aggódtam, hogy mi lesz ha nem értem meg az embereket és nem tudom elmagyarázni, hogy mit akarok, hová szeretnék eljutni, de az első mondat után olyan magabiztosságra leltem, hogy tudtam, immár nem lesz gond és nem halunk sem éhen, sem szomjan :) . 

  Miután kézhez kaptuk a kocsinkat, természetes módon a párom kezei alá engedtem a kormánykereket és remegő térdekkel beültem mellé, hadd bénázzon ő a bal oldali közlekedésben. Meglepetésemre gond nélkül vette az akadályokat úgy a körforgalmakban, mint más bal oldali szabályokban. Csöndben elszégyelltem magam, hogy mást vártam és egy kettőre meg is dicsértem, hogy milyen ügyes. Bár a végső állomásunk nem London volt, azért egy éjszakát ott töltöttünk és másnap tettünk néhány kőrt a városban és megnéztük a híres Big Bent és a Tower Bridget. Bár London gyönyörű és gigantikus város, de szomorúan tapasztaltam, hogy este az utcákon sodródik a szemét és senkit nem zavar. Az emberek lelkiismeret furdalás nélkül dobálják szanaszét  a szemetet. Egyszer olvastam valahol, hogy ez azért van, mert a szemeteseknek is kell a munka... Hát jó, nem szóltam semmit.

Bár rengeteg látnivaló van Anglia fővárosában, mi nem időztünk tovább ott, egyrészt mert mint már említettem, nem az volt a végső állomásunk és még egy háromórás út állt előttünk, mely South Wels-be vezetett, Shropshire szívébe, egy gyönyörű kisvárosba melynek neve Church Streetton. Hogy miért ide? Mert a regényem, melyen pillanatnyilag dolgozom itt játszódk. Hogy miért pont itt? Mert becsuktam a szemem és a térképre böktem a mutató ujjammal, és kiválasztottam a környékről a legszebb városkát. Képeken már többször csodáltam a romantikus kis várost és annak gigantikus dombságait és arról álmodoztam, hogy egy nap majd nem csak a gondolataimban járom be a környéket, a kastélyokat, a szűk kis utcákat...És eljött az a nap. A párom egy meglepetés úttal állt elém és én majd kiugrottam a bőrömből, olyan boldoggá tett. Hiába na, már az első perctől fogva tudtam, hogy ő a legjobb számomra :)

Church Stretton...Az én romantikus lelkem, romantikus városkája. Imádom minden négyzetméterét. A régi épületek, a szűk utcák, a kedves emberek, akik lépten-nyomon mosolygós tekintettel üdvözölnek és aranyosnak találják az akcentusomat. Ez az én igazi otthonom. Úgy érzem, hogy a város csak értem kiált, csak rám vár, engem akar.

A magas dombok, a napfény játéka a csúcsokon, a legelésző bárányok és a vad lovak vágtája beleillik a legromantikusabb regények részleteibe. Mintha ezen helyen fakadna a boldogság forrása. Szeretem, akarom. A tetőn a szél belekapaszkodik a hajamba és vadul cibálja, mintha irányt akarna mutatni nekem, mintha figyelmeztetni szeretne, hogy ne hagyjak elillanni egyetlen csodálatos pillanatot sem, mellyel a természet megajándékozhat. Hát nem engedem elszaladni és jól az eszembe vésem minden fűszál lenge susogását, minden patkó nyom mélyedését a puha földben, a fénysugár minden színét amint a magaslatokon játszik és a friss levegő illatát amint körbe táncolja a világot.

Craven Arms. Egy újabb városka, Church Stretton-tól pár mérföldre, mégis mintha fényévekre lenne. A Long Mynd magaslata már nem öleli körül a helyiség határát, mégis épp annyira csodálatos a maga évszázados épületeivel, mint általában minden angol kisváros. Itt van a szállásunk, mely nem túl nagy, mégis kielégítő. A város mellett forgatták a Vágy és vezeklés című film néhány jelenetét és a híres Stokesay Castle adott otthont a filmbeli Tallis családnak.

Kastélyokban, várakban gazdag a környék, szinte minden helyiségben található egy. Szeretek az ódon falak közt kószálni és a fantáziám szabadjára engedni. Elképzelem az ott élő emberek életét, amint végigsuhannak a hosszú ruháikban a folyosókon, a virágzó kerten és arcukon tündököl az angolok híresen kedves mosolya. Egy pillanat erejéig a helyükbe képzelem magam, majd gyorsan elhessegetem a gondolatot és mielőtt bárki észrevenné a fülemig húzódó mosolyt és a távolba meredő tekintetem, össze szedem magam és tovább ballagok.

A természetvédelmi terület csodája elkápráztatott és úgy éreztem magam, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna. Csak a magaslaton legelésző bárányok bamba bámulása tudatta velem, hogy még mindig a Föld nevű bolygón mélyednek lábaim nyomai az eső áztatta földbe.

Harminc perc gyalog út után, a dombok közt húzódó keskeny ösvényen végre elértük a vízesést a hegy tetején. A nap ragyogott de mégis el lehetett viselni a a réteges öltözetet és a kapucnit. Csípős szél zúgott, mely a könnyeimet követelte és arra ösztökélt, hogy minél kevesebb ideig ácsorogjak egy helyben. A zuhatag aljából kattintgattam a képeket, míg a kedvesem, szokásához híven, felmászott a vízesés fölé emelkedő magaslatra. Nem követtem. Már attól is tériszonyom támadt, hogy felnéztem a kiemelkedő kősziklára, nem vettem a bátorságot felkapaszkodni rá.

Nem időztünk túl sokat. A hideg a csontunkig hatolt, a torkomat égette az éles levegő, az ujjaim megdermedtek a fotók készítése közben, mégis végig mosolyogva tettem meg a fél órás utat fel a hegyre, hisz a látvány kárpótolt mindenért.

Ludlow. A 11. századi kisváros utcáin barangolva, olyan érzése támad az embernek, mintha a Grimm testvérek valamelyik meséjébe csöppent volna bele. Nem hiába nevezik a szigetország legszebb városának, mert valóban gyönyörű a maga ős régi épületeivel, a dombon emelkedő kastélyával és a központban elhelyezkedő St. Lawrence templommal. Az embernek olyan érzése támad, mintha egy láthatatlan szál oda rögzítené és arra kényszerítené, hogy többé el ne hagyja a várost. Három órán át barangoltunk a szűk utcák közt, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is unalommá váltak volna a látottak. Sem hideg, sem szél és még a szemerkélő eső sem volt képes kiűzni minket onnan. 

Aztán eljött a búcsú ideje. A hajnal, amikor ismét visszatértünk a valóságba és magunk mögött hagytuk a gyönyörű tájat, a romantikus városokat és a reptér csarnokában várakoztunk, hogy felszálljon a gépünk és haza repítsen minket. Csodálatos egy hetet töltöttünk, egy gyönyörű helyen és megfogadtuk, még visszatérünk...

Mivel ez nem egy utazási blog, így nem is szaporítom tovább a szót, csupán szerettem volna megosztani veletek egy pillanatot az életemből, kárpótlásul azért, amiért már régóta nem frissítettem az oldalt és nem nyújtottam újabb olvasni valót.