2112

                 

  A tavasz első virágai épp, hogy kidugták a fejüket a földből, de máris érezni lehetett, hogy a tél már nem tér vissza. Felváltotta őt a meleg napsütés, a rügyező fák, a vadkacsák gágogása a kristályvizű tavon és a madarak dallamos éneke a fák magaslatairól. A kiterített pokrócon feküdtem és az előttem elterülő természetre figyeltem. Kizártam magamból minden mást, ami zavarhatná az idillt, mely mélyen a lelkembe furakodva csábított magához szüntelen. Akkor ott, nem volt fontos a jövő, sem a múlt. Kizártam a mindennapokat, a kötelességeket, már csak a jelen számított, melyből erőt meríthettem a folytatáshoz. Nem léteztek a zajos utcák, az emberi tömegek, csak a lágy szellő susogása, amint a fák lombjaiba kapaszkodva végigszaladt az erdőn, a réteken, a bogarak halk zümmögése, melyek bukfencet járva röpködtek körülöttem. Aztán szép csendben leszállt az éjszaka és megjelent a csillagos égbolt. Arcom az ég felé emeltem, a hold halvány fénye megvilágította a sötétségbe burkolózott vadon titokzatosságát. Néhol egy egy világító szempár félénken követte a mozdulataimat. A síri csöndben egy egy ág reccsenése harsogta be a környéket, s ilyenkor egy pillanatra megdermedt a világ.

Egy hullócsillag suhant végig az égbolt alján, s ekkor halvány mosollyal az arcomon mindig ugyanazt kívántam éveken át, még akkor is ha tudtam, hogy sosem teljesülhet már e hőn áhított vágyam. Hiszen a föld mélyében nincsenek zöldellő erdők, rügyet bontó fák és nincsenek vadon élő állatok. Ott nem susog a szél, csak az óriási ventilátorok motorjának zúgása töri meg az éjszakai némaságot, melyek azon dolgoznak, hogy mi lélegezni tudjunk.  

  Nem reccsenhet faág a talpam alatt, csupán a betonon koppanó lépteim visszhangzanak a bunkerek közti átjárókban. Nem melengetheti a Napfény a bőröm, nem érezhetem a friss fű illatát. Nincs Hold és nincsenek csillagok. Nem csúszhatok le télen a havas lejtőkön, nem úszhatok az égboltot tükröződő tó vizében és nem hallhatom az óceán hullámainak moraját. Már nem léphetek a Föld felszínére. Odafent már semmi sem a régi. A természet vissza vágott és hatalmasat ütött a láthatatlan öklével. A levegő mérgező, az állatok eltűntek és világ egy sötét, kopár hellyé változott. A nap sugarai képtelenek elérni a földet, elvesznek a vastag hamu és porfelhő között, mely lassan egy évtizede uralja a világot. De idelent még van remény az emberiség számára, az életben maradásra. A múlt csupán az emlékeimben él, a képzeletemben, mely az idő múlásával sem halványodott. Bármikor képes voltam színtisztán felidézni minden illatot, a természet meghitt dallamát. Még mindig érzem a napsugarak bársonyos simogatását a bőrömön és ilyenkor mindennél jobban visszavágyom... De már egy új élet köszöntött be, egy elzárt, törékeny világ.