A telhetetlen

- Te vagy aki kell nekem, te vagy aki nélkül hajléktalannak érzem magam. - sikított fel Candice és lerogyott a pocsolya közepébe.

Az esőcseppek hangosan csapódtak alá, néha már már fájdalmasan odavágva neki, de ő mit sem érzett mindebből, csak a férfi  elernyedt testét szorította magához. Könnyei elvesztek az arcán lecsorduló vízcseppek közt, csak az eltorzult tekintetén lehetett látni a fájdalom szaggató kíméletlenségét. Hogy tehették ezt vele? Hogy lehet ennyire könyörtelen az élet, hogy az angyalt, kit elé sodort, kit az élete részévé tett, most valaki elveszi tőle. Mi ez ha nem egy szadista hatalmas ökle, mely a mellkasa mélyén szorongatja a szívét, mely kíméletlen és gúnyos mosollyal az arcán játszadozik vele? Mégis mit képzel, hogy elveheti tőle őt akkor, amikor csak kedve tartja? Felemelte a földön heverő fegyvert, súlyától megingott a keze. Lassan maga elé emelte, bal kezét alá helyezte és az előtte álló alakra szegezte.

- De hát pontosan ezt akartad. - szólt a hang, de számára már minden elmosódott. A szavak csupán halk zúgásnak tűntek, a férfi  előtte meg csak egy sötét árnynak, egy lénynek, aki nem is ehhez a dimenzióhoz tartozik. Csak egy gondolat kavargott a fejében, mely úgy lüktetett a homlokában akár a vad óceán hullámai, melyek egy sziklához csapódnak : ˝Végeznie kell vele.˝

Fejét enyhén oldalra billentette, felemelkedett a földről. Haja az arcára tapadt, fehér ruhája szorosan a testére feszült, mely alatt csupán egy leheletnyi bugyit viselt. Az előtte álló alak tekintete végigsiklott rajta, közelebb lépett, hogy a pisztoly csöve a mellkasához feszült majd elmosolyodott. Ujjait végig húzta a lány arcán, közelebb hajolt, lágyan megcsókolta és a fülébe súgott.

- Minden percet megért. - mondta és a környéket egy újabb dördülés verte fel az álmából.

Candice lenézett a földön heverő testekre, a fegyvert gondosan letörölte és az egyikük markába helyezte. Nagyot sóhajtott, mintha hosszú idő után végre ismét levegőhöz jutott volna, majd az utca túloldalán megjelenő férfira szegezte a tekintetét. Lassan felemelkedett oda lépdelt hozzá, arcát ismét elárasztották a fájdalom vonásai, tekintete ártatlanná és megviseltté vált.

- Kérem segítsen! - kiáltotta és megragadta az ismeretlen kezét. - Lelőtték egymást.

- És ön jól van? - kérdezte a férfi, mire a lány a nyakába borult.

- Jól leszek. - suttogta, majd a földön heverő üvegdarabra szegezte a tekintetét és szemeiben felcsillant a vágy, mely az évek során egyre hatalmasabbá nőtte ki magát.