A farkas éjszakája

photo by Property#1

Annyi minden kavarog a gondolataimban, hogy néha már úgy érzem teljesen veszélyben az épelméjűségem. Hogy miért írom ezt? Mert a sok gondolat közt, melyek az agyamban egymást követve villannak be, semmi értelmeset nem találok. Honnan is lenne bármi épeszű gondolat? Miért is jönne elő bármilyen remek képzet, vagy akár egy halvány érzelem, amikor olyan üres vagyok az utóbbi időben? Se az oly sokat emlegetett szerelmet, sem pedig szeretetet nem ismerem. De még egy csöppnyi düh vagy harag sem burjánzik bennem. Olyan vagyok akár egy üres hordó: ha valaki mélyen belém nézne akkor sem látna mást, csak a végtelen ürességet, melyet sötétség bélel. Olyan ez, mintha nem is léteznék, mintha az egész életem csupán egy múló illúzió lenne.

Körbe pillantok a szobában. A falakon fényképek lógnak, melyekről idegen emberek mosolyognak le rám. Mintha arra várnának, hogy én is visszamosolyogjak rájuk. De bárhogy erőltetem, egyetlen arcizmom sem rezdül. Mereven bámulom őket, s azon morfondírozok, hogy az arcukon ragyogó mosoly lenne a boldogság? Ha éreznék, akkor most irigyelném őket. Nekik nem okoz különösebb gondot a nevetés, elárulja a csillogó tekintetük, hogy ők abban a pillanatban igenis boldogok voltak. Talán ma is örömteli életet élnek, színes és hangos kacajjal teli napok követik egymást. Mit kellene tennem, hogy olyan legyek mint ők? Talán semmit. Én így vagyok jó. Üresen, érzelmektől mentesen. Akár egy jégszobor, melyet az emberek néha megcsodálnak, de senki nem akarja átölelni és hozzábújni.

Lassan felemelkedem a székemről és az ablakoz lépek. A tükörképem visszabámul rám. Hosszasan szemlélem magam, kezemmel igyekszem az ajkaimat szélesre húzni, hogy úgy tűnjön mosolygom. Nem áll ez jól nekem, nem tetszik amit látok. Kezeim lehullanak az arcom elől, s kitekintek az ablakon. Odakint mindent sötétség borít, akár csak engem. Lassan kisétálok az utcára. A hó immár térdig ér, s halványan ragyog a Hold homályba borult fénye alatt. Valami fellobban bennem. Egy szüntelen, múlni nem akaró éhség, egy tikkasztó szomjúság, mely minden idegsejtemet vadászatra buzdítja. A testem beleremeg a vágyba. Végre újra érzek valamit. Bár csak napok teltek el azóta, hogy az lettem ami vagyok, mégis mintha az emberségem már évezredekkel ezelőtt eltűnt volna. A sok arc, akik egykor talán közel álltak hozzám, most mind idegenként bámul vissza rám.

Néhányan hangos kacajjal hóembert építenek, sok a gyerek köztük. Mások hógolyókat gyúrnak egy erőd mögé bújva. A lárma hangos, mégis különösen tetszetős. Ártatlan gyermeki hang, mely valamit elindított bennem. Egy emlék villan fel, egy régi, homályossá vált kép. Csak egy pillanatig tart, majd azonnal eltűnik. Az éhség egyre inkább elhatalmasodik felettem, s a testem megfeszül. Az illatok úgy csiklandozzák az orromat, hogy majd beleőrülök abba a vágyba, mely megállás nélkül arra buzdít, hogy rávessem magam a legelső apró emberi teremtésre. Testem minden idegszála megfeszül, s a csontjaim hangos, türelmetlen roppanással adják tudtomra, hogy eljött az idő. A gyomrom élelemért kiált, az ösztönöm felerősödik és a metszőfogaim megnyúlnak. Elhúzódom az épület mögé, s egy parkoló kocsi ablakában megpillantom önmagam. Szemeim sárgán fénylenek, arcom immár nem emberi. Tetszik amit látok, mégis mintha hiányozna az, aki néhány pillanattal ezelőtt voltam. Végre, egy érzés. Különös és mély érzelem, de nem elég erős. Az éhség, az ösztön, mely bennem tombol, sokkal de sokkal mélyebb. Felerősödnek a zajok, az illatok. Egyre inkább nehezemre esik visszafogni a feltörő énem, míg már nem is akarom. Egyszerűen megadom magam a változásnak. A ruháim a földre hullanak, testemet immár hófehér bunda fedi, s az ég felé emelem a tekintetem. A hópelyhek táncolva hullanak alá, s az emberek néhány lépésnyire tőlem még hangosabb zsivajt csapnak. Az apró, szapora szívdobbanások egyre hangosabban dübörögnek a fülemben, mintha áldozati zenét harsognának a számomra. Közelebb megyek és meglapulok. Látom amint a fehér hólabdák oda-vissza röpködnek, s valaki elterül a földön. A testem nyomban megrándul, de visszahúzom magam a bokrok sűrűjébe. Nem, ez így nem jó. Ebben nincs semmi izgalmas. Vadásznom kell, érezni akarom azt az izgalmat ami vele jár. Most kilépek a rejtekemből, immár semmi nem takar. Óvatosan, nesztelenül közelebb lépek az emberekhez s felkészülök. Látom őket. Ott rohangálnak az orrom előtt, csak két-három ugrás és az egyikük már az enyém is lehet. De melyiket válasszam? Hogyan döntsem el? Még sosem vadásztam emberre. A legdicsőbb áldozatom mindeddig csupán egy bárány volt. Az is napokkal ezelőtt, amikor még éreztem az emberi érzelmeket, halványan emlékeztem azokra az idegen fotókra a lakásom falain...

Az ösztönöm azt súgja, hogy a leggyengébbet válasszam, de nekem kihívás kell.

Felkészülök a támadásra, már csak néhány pillanat és elérkezik a megfelelő idő. Lassan felveszem a támadó állásom és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy visszafojtsam a feltörni készülő morgást a tüdőmből. Teszek egy lépést közelebb, majd még egyet, s ekkor megroppan a hó a hátam mögött. Gyorsan megfordulok, s egyenesen a nemvárt látogató szemébe nézek. Az apró teremtés kíváncsian méreget engem, benne semmi félelem, semmi hátsó szándék. Csak áll ott, majd egészen közel jön hozzám. Alig magasabb nálam, ámde hatalmas bátorság lakozik benne.

- Szia kutyus. - suttogja a maga kisdedes hangján és végigsimít a kobakomon.

A érintése gyöngéd és óvatos. S ekkor mintha valami megmozdulna bennem. Az éhség bár még ott tombol minden sejtemben, a kíváncsiságom annál is mérhetetlenebbé válik. Csak nézek azokba a barna szemekbe, melyek visszatükrözik az én lángoló sárga íriszem fényét, és látom, érzem az ártatlanság sugarát. Egy különös melegség áraszt el, a szívemben mintha valami életre kelne. A gyermek erőtlen kis karjaival átöleli a nyakamat és pirosló arcocskáját a fejemnek nyomja. Mintha a világ összes szeretete egyszerre zúdulna rám, minden csontom belesajdul az érzelmekbe, mire a könnyek patakokban folynak végig a bundámon, s érzem, hogy egy percig sem bírom már tovább ezt a lávaként fortyogó szenvedést...

Egy hívó hang harsog fel nem messze tőlünk, s a gyerek enged az ölelésből. Egy pillanat erejéig még egymás arcába bámulunk, majd apró lábaival a hang irányába rohan.

Különös, ismeretlen, rég elfeledett érzelmek törnek fel bennem, s a mellkasom majd ketté szakad. Kis híján belepusztulok a gyötrelembe, de valahol, mélyen mégis boldog vagyok. Az ismeretlen arcok az utcán, egyre ismerősebbé válnak, s a lényem eltelik melegséggel. Visszahúzódom a bokrok sűrűjébe, s hálás pillantással figyelem megmentőm botorkáló lépteit. Tudom, immár hozzá tartozom. Hiába telik az idő, mindhiába szállnak tova az évek, én már nem szabadulhatok tőle. Valami elkezdődött ami végigkísér a létezésem során, valami elindult, ami fontosabbá válik mindennél. Egy folyamat, mely összeköt minket, a sorsunkat. Ma is itt él bennem az a téli este. Mindmáig megment az az apró, gyönge teremtés, ki egyre fontosabb része az életemnek. A gyermek kinek gyöngéd, ölelő karjai elkísérnek a halhatatlanságom útján. Egy ártatlan szempár, mely még ma is ugyanúgy néz rám, melyekben még ma is ott lángol az én aranyszínű íriszem. Egy apró teremtés, ki lassan felnőtté válik, kinek a távolból vigyázom lépteit az utolsó szívdobbanásig.