Utolsó nevetés

photo by Koen Cobbaert

     Hangos kacaj verte fel a szobára ülepedett csöndet amint az ujjak csiklandozva táncot jártak Melissa oldalán. Michael imádta ezt a fajta gyerekes játékot, szerette érezni a nő közelségét, a testének minden porcikáját. Szerette őt, szerette az illatát és mindent ami azzal a csodálatos lénnyel együtt járt, kit a magáénak tudhatott már évek óta.

Melissa még egyszer felsikított, amint a férfi ujjai végigszaladtak a testén, majd mindketten fáradtan nyújtóztak hosszan az ágyon. A lányból még mindig áramlott a szüntelen feltörő nevetés, holott Michael kezei tisztes távolságban pihentek tőle. 
Mennyire szerette hallani a csilingelő hangját, mit meg nem adott volna érte, hogy az a pillanat örökre megmaradjon az emlékeiben. De ez is, mint minden más, csupán múló pillanat, mely az idő elteltével egyre halványabbá válik, míg egy suhintásra a semmibe tűnik. Hosszasan tűnődött miközben leheletnyi mosollyal az arcán Melissa testének rezdüléseit figyelte. Minden mozdulatot, minden egyes hangot az elméjébe szeretett volna vésni. Azt akarta, hogy még az idő vas foga se legyen képes feledtetni vele őt. Nem múlhat el úgy az élet, hogy ne emlékezzen rá. Nem történhet meg, hogy a homályba vesszen akár egyetlen pillanat is. Melissa akkor is élni fog az emlékeiben ha az évek már tovaszálltak...

A szoba falai csöndbe burkolóztak, s a lány Michael felé pillantott. Tekintetük nyomban összeforrt és ujjaik egymásba kulcsolódtak. Szavak nélkül is megértették a másikat, mindkettejük szíve ugyanazt suttogta: Szeretni egymást egy életen át.

Michael szemei könnybe lábadtak. Immár ráncossá vált arcán sorban gurultak alá a könnycseppek. Öreg, megtört teste megrázkódott amint az elfojtott hangok utat törtek maguknak. Kezét lassan végigsimította az üres ágyon, emlékeiben felvillantak a múlt képei és felcsendült az az ismerős nevetés. A nevetés, melyet több mint ötven éve őriz az emlékeiben. A nevetés, mely az idők múltával sem halványodott szikrányit sem. Az utolsó nevetés, mely elkíséri őt a sírig.