Éjfél

 

photo by  Cathy Labudak

  Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a vége. Már rég nem voltam gyerek, amikor megismertem őt. A fekete szemeiben ugyanazt láttam amit a saját barna íriszemben is, amikor a tükörbe néztem. A magány és a csalódás fájdalmát és azt a mély űrt, melyet senki nem tölthet be. Egy sötét mélységet, egy feneketlen űrt, mely arra várt, hogy valaki megtöltse fénnyel. Arca komor volt és elgyötört, mintha évszázados fájdalom kínozta volna. Szemei elhomályosultak, a bőre fakóvá vált, mintha már időtlen idők óta nem érte volna napfény. Úgy tűnt mint aki valamilyen halálos betegségben szenved, valamilyen borzalmas nyavalyában, melyre nem találtak gyógyírt. Akkor még nem tudtam, hogy az abszurdnak tűnő feltételezéseim nem is állnak oly távol az igazságtól. Úgy vizslattam a tekintetemmel, akár egy régész élete legértékesebb kincsét, melyre egy ásatás során bukkant. Közelebb léptem hozzá, egészen közel, de ő meg sem moccant. Nem is tűnt valóságosnak, csupán egy jól kidolgozott szobornak, amolyan viking Istenségnek. Fekete haja a nyakába lógott, mely arcának erős vonásait még inkább kiemelte, s testének egyetlen idegszála sem rezdült. Egész közel hajoltam hozzá, kezemet lassú mozdulatokkal az arca felé emeltem, s a zsigereimben éreztem a vágyat, hogy hozzá érjek a porcelánfehér bőréhez. Az ujjbegyeimmel végigsimítottam az arccsontján, mire ő szikrákat szóró tekintettel meredt rám és elkapta a csuklómat, megálljt parancsolva nekem. Jéghideg bőrének érintése sokként ért, mintha valóban egy szobor lett volna, melyben egy csöppnyi élet sincs. Erős ujjai egyre szorosabban tekeredtek a csontom köré, mígnem a fájdalom belehasított a karomba. Felsikítottam, mire a keze nyomban lebomlott rólam és az üres, érzelemmentes tekintetet rémület váltotta fel. Tett egy lépést hátra anélkül, hogy a szemeit levette volna rólam, s éreztem egyfajta veszedelmet, mely felőle áradt. Félnem kellett volna, mi több rettegnem tőle, de mégis ott álltam egy helyben és azon tűnődtem, hogy miként kerüljek közelebb hozzá. Tudni akartam ki ő, honnan jött és ami a legfontosabb, hogy mi a terve velem?! Ugyanis egy dologban biztos voltam: Hogy nem ember. És ha nem ember, akkor mi ő? Miért akar a közelemben lenni? Miért kísért engem már hónapok óta?

Minden az álmaimmal kezdődött. Ott láttam meg őt először ugyanazzal a komor tekintettel bámult rám mint most. Aztán egy éjszaka megjelent a hátsó kertben, épp az ablakom alatt, és ahogy megjelent úgy el is tűnt a semmibe, hogy újra megjelenhessen akár egy látomás a szobám falai közt. Kezdetben úgy véltem elment a maradék józan eszem is. Csupán képzelgésnek véltem, melyet az élénk fantáziámnak tudtam be és már azon voltam, hogy ideje felkeresni egy szakembert. Szerettem volna mesélni róla valakinek, de mégis mit mondhattam volna?! Mit szólt volna a családom, a barátaim, ha elmondom nekik, hogy egy feketébe öltözött alak kísért egy ideje, aki képes egy szemvillanás alatt egyik helyről a másikra eljutni. Valószínűleg őrültnek néztek volna és most egy jól felszerelt klinika zárt osztályán sokkterápiát végeznének rajtam, miközben arról győzködnének, hogy őrült vagyok. Aztán egy idő után még én magam is elhinném, hogy elment az eszem és a kis bogyóimat zabálnám, melyektől huszonnégy órából huszonnégyet lennék zakkant. Nem mondhattam el senkinek, holott baljósnak tűnő játékba kezdtem. Valahol a szívem mélyén mindig is éreztem, hogy veszélyes, de fura mód sosem féltem tőle. Sosem riadtam vissza, nem éreztem azt, hogy veszélyben lennék. Pedig rettegnem kellett volna és minden erőmmel harcolni ellene. De nem. Olyan volt számomra mint valami függőség. Ha nem volt a közelben hiányzott, akartam, hogy ott legyen, hogy úgy bámuljon rám azokkal az átható sötétbe burkolózott szemeivel, mint aki arra készül, hogy menten felfaljon. Akartam, hogy megérintsen, akartam, hogy a jéghideg ujjaival a bőrömön végig simítson, és akartam, hogy megcsókoljon, magához szorítson, úgy, mint aki soha többé nem akar elengedni. Egy sötét démon rabszolgája lettem, aki nélkül lélegezni is képtelen voltam. És ezt ő is tudta. Tudta, hiszen ő már első pillantástól kezdve engem akart. Kísértett, magához vonzott és elhagyott. Összetört bennem mindent, s rám sötét percek vártak. Kerestem őt, kutattam mindenhol, de jelét sem adta annak, hogy visszatér.

Tombolt bennem az indulat, a sötétség, melyet ő okozott, s tombolt bennem a fájdalom, melyet a hiánya keltett.

Menekülni akartam az élet elől, a gyötrelmeim elől. Egyik pohár a másikat követte, míg a fények és a zene ritmusa ott dübörgött bennem. Nem érdekeltek az emberek, nem számított senki csak az önsajnálat, melyben egyre mélyebbre süllyedtem.

Egyedül kóvályogtam a sötét utcákban, fogalmam sem volt, hogy merre tartok, hogy vezet az utam, csak mentem előre, mindig csak előre míg vissza nem jutottam oda ahonnan elindultam. Hangosan felnevettem, s a kezemben himbálódzó üveget a számhoz emeltem. Az ital égette a torkomat, a hideg végigfutott a testemen és tudtam túl messzire mentem. Az ujjaim közül kicsúszott a palack és hangos becsapódás után a szilánkok millió felé röpültek. Két srác állt velem szemben, tekintetük nyomban rám szegődött. Tudtam, mielőbb mennem kell onnan, de bármennyire igyekeztem, a lábaimat mintha béklyókba feszítették volna. Menekülni akartam, de nem voltam elég gyors. Mindketten megragadtak és egy autó hátsó ülésére tuszkoltak. Az egyikük a számra szorította a tenyerét, míg a másik letépte rólam a vékony inget és egy kést a nyakamhoz szorított. Még most is érzem a fűtől bűzlő leheletüket, érzem az autóban keringő vanília illatot és az emlékembe égett az a techno szám, mely fülsüketítően harsogott, miközben egy tőr a bőrömnek feszült. Harcoltam, minden erőmmel küzdöttem, de esélyem sem volt. Az első pofont alig éreztem, s amikor a következő csattant az arcomon, a penge vékony vágást ejtett a nyakamon. A hátamra omló hajamat az egyikük a markába csavarta és erőteljesen hátra rándította a fejem, majd az ajkaimba harapott, s a vér kicsordult. A fémes íz a számba tódult, de fájdalmat még mindig nem éreztem, csupán mérhetetlen félelmet. Féltem attól ami következni fog, rettegtem attól, hogy soha többé nem láthatom a szeretteimet, de leginkább attól, rettegtem, hogy túlélem mindazt, amit tenni készülnek velem. Egyetlen másodperc alatt minden lehetséges változat lepergett előttem. Láttam magam holtan egy elhagyatott útszélen és láttam magam megtörve, meggyalázva és bemocskolva. Akkor inkább a halál, mintsem egy ilyen megaláztatással kelljen együtt élnem. Aztán egyszer csak az ajtó feltárult és az egyik srác eltűnt a kocsiból, s egy pillanattal később a motorháztetőre zuhant a magasból. A másik nyomban kiugrottak a kocsiból, a pánik eluralkodott felette és rohanni kezdett. Remegő testtel szálltam ki, az össze szaggatott ingemet magamhoz szorítva, s kétségbeesetten néztem a holttestekre, melyek szanaszét hevertek az úttesten. Szerettem volna rohanni onnan, rohanni míg elhagy minden erőm, mégsem voltam képes akár egy lépést is tenni. Csak álltam ott és levegő után kapkodtam. Az erőm elhagyott, a pánik eluralkodott úgy az elmém mint a testem fölött, és tehetetlenül a földre zuhantam. Egy árny emelkedett fölém, acélerős karjaiba emelt, majd hosszas léptekkel elsuhant velem. Bőre hideg volt mint a jég, a tekintete kifejezéstelen és az arca rezdületlen. Az ajkairól vér csordult alá, mely hangosan koppant a fekete bőrkabáton. Meredten néztem egy ideig és szerettem volna mondani valamit, bármit, de a hangok, melyeket igyekeztem kipréselni magamból, csupán halk nyöszörgésnek tűntek. A tekintetét az enyémbe temette, s az elmém elcsendesült. Békesség és nyugalom uralkodott el rajtam, s minden bizalmam belé fektettem, az életem a kezébe adtam. A szemeim lecsukódtak és mély álomba merültem.

Másnap az ágyamban ébredtem egyedül. A nyakamon lévő vágás varázslatos módon eltűnt, s az ütéseknek, melyek addigra lilán kellett volna fedjék a fél arcom, nyomuk sem volt. Minden oly távolinak tűnt, mintha csupán egy rémálom lett volna az egész. A tükörben vizslattam magam, s bár testi fájdalmam nem volt, lelkileg mégis megtörtem. Sorra villantak fel a képkockák, s a szemembe könnyek szöktek. Az ajtót hátra csapva rohantam a földszintre, s apám kezéből szó nélkül kaptam ki az aznapi újságot. Gyorsan átlapoztam, de sehol nem említettek egyetlen holtestet sem. Vissza igyekeztem a szobámba, s az ágyra rogytam. A testem megremegett amikor a megmentőmre gondoltam. Az árnyra, aki oly régen elhagyott, a sötét démonszerű lényre, aki mindig szemmel tartott, aki megmentette az életem. A démonra, aki ízig vérig egy vérszomjas gyilkos. Bár megmentett, elvett két fiatal életet. Beleborzongtam amikor eszembe jutottak a vérben úszó ajkai, s a fülemben felcsendült az koppanás a kemény bőrkabáton.

Egész nap fel-alá jártam, csak annyi ideig álltam meg, míg a televízióban az egyik hírcsatornáról a másikra kapcsoltam. Egyik helyi adón sem beszéltek hullákról, se eltűnt fiatalokról. Már kezdtem azt gondolni, hogy az egészet csupán képzeltem. Talán valaki drogot csempészett az italomba és amiatt hallucináltam. Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat amit magamnak adhattam.

Úgy éreztem mintha össze nyomna a négy fal, friss levegőre vágytam. Kitártam az ablakot, s a lélegzetem egy pillanat alatt elakadt. Ott állt az árnyba burkolózott viking szerű teremtés az ablakom alatt és engem bámult. Felkaptam az első kezemügyébe eső pulcsit és gyors léptekkel a kertbe rohantam. A házból kiszűrődő fény bevilágította a kertet, melynek közepén, az öreg tölgyfa állt, és a fa alatt állt Ő. Megálltam előtte és csak bámultam rá. Ezernyi kérdés cikázott a fejemben miközben idegesen tördeltem az ujjaimat, azon morfondírozva, hogy melyiket tegyem fel elsőként. 

•  Ki vagy te? – kérdeztem, de ő nem felelt. – Nem álom volt és nem is hallucináció, igaz? – próbáltam faggatni, mire ő egy apró fejmozdulattal jelezte, hogy igazam van.
• Mit tettél velük?

• Jobb, ha nem tudod. – felelte mély, titokzatos hangon, mely oly földöntúlian zengett, hogy beleborzongott minden idegsejtem.

• De tudni akarom! – förmedtem rá, amint összeszedtem magam. – Gyilkos vagy.

• Az vagyok. – mondta nyugodt hangon. – És te életben vagy.
• Mit akarsz tőlem? Miért mentettél meg? – kérdeztem már kis híján hisztérikusan, de ő csak csöndben állt és engem bámult.

• Te nem vagy ember. – jelentettem ki határozottan, mire ő a fejét kissé oldalra biccentette és úgy méregetett tovább. A szemei úgy világítottak a sötétben, akár egy párducnak, egy csúcsragadozónak. Nagyot nyeltem és igyekeztem össze szedni az elillanni tűnő bátorságomat. Közelebb léptem hozzá, mire a testtartása még merevebbé vált mint volt, ezért alig karnyújtásnyira tőle megálltam.

• Nem vagyok ember. – helyeselte végül a kijelentésem és eltűnt a szemem elől. Álltam még egy ideig, abban reménykedve, hogy újból felbukkan, de hiába vártam. Azon az éjszakán, többé nem tért vissza.

Hetek teltek el, és ő minden éjszaka az ablakom előtt állt, mint valami testőr. Nem beszélt, órákon át meg sem moccant, csak állt és várt, míg a hajnal első sugarai fel nem bukkantak. Oly természetessé vált a jelenléte, mintha mindig is az életem része lett volna. Minden reggel amikor felébredtem arra vártam, hogy újra lebukjon a nap a városhatár szélén. Róla ábrándoztam, egész nap csak ő járt a fejemben és mindent tudni akartam róla. Nem telt el éjszaka, hogy ne tegyem fel ugyanazokat a kérdéseket neki, de sosem jött el az a pillanat, hogy feleljen rájuk. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy mi ő, mégis oly abszurdnak tűnt.

S most mégis egy hús-vér vámpírral állok szemben, aki az elmúlt napok, hetek és hónapok alkalmával az életem részévé vált. Bár ő sosem mondta ki, és tudtam, hogy képtelen elszakadni tőlem, valami itt tartotta mellettem, a közelemben. A közelsége biztonságot nyújtott, mint valami őrangyalé. Számomra immár nem a sötét éjszaka, hanem a fényes nappal vált ijesztővé. Félek a nappaloktól, mert ő nem lehet a közelemben. Félek a világosságtól, mert általa elveszíthetem, és félek attól a jövőtől, melyben már nem lesz velem.

A csuklómat súrolom, ha vissza gondolok még mindig sajog, s a tekintetében most valami felvillan. Igyekszem kitalálni, hogy mi lehet az: bűntudat? Megbánás? Fájdalom? Bárhogy igyekszem képtelen vagyok rájönni, hogy mit érez. Érez egyáltalán bármit is, vagy csak azért látom így, mert szeretném ha több lenne egy érzelmektől mentes, szoborszerű lénynél?!

• Sajnálom. – szólalt meg végül. – Nem akartam fájdalmat okozni.

• Nem történt semmi. – igyekeztem megnyugtatni, s arcomon elnyomtam egy halvány mosolyt. – Miért nem akarod, hogy hozzád érjek? – kérdem egy pillanatnyi csönd után.

• Mert nem szabad szeretned. – feleli azonnal.

• Miért nem?

• Mert a véredre szomjazom. Mert minden alkalommal, amikor meghallom a szíved dobogását arra vágyom, hogy megfosszalak az utolsó csepp véredtől is, majd kitépjem a dobogó szíved a mellkasodból. – feleli csöndesen, s a szemeit a nyakamon lüktető erekre szegezi. Érzem ahogy a torkom elszorul és egész testemben megremegek. A szívem vadul kalapál, az adrenalin eláraszt és alig bírok uralkodni magamon. Az életösztön felerősödik bennem, s teszek egy lépést hátra. Ő velem egy időben mozdul felém, majd a teste teljes egészében megfeszül és látom, hogy alig bír uralkodni az ösztönein. A kezeit ökölbe szorítja, az állkapcsa megfeszül, s halk morgást ad ki a mellkasa mélyéről. Tudom, hogy menekülnöm kellene, mégis egy helyben állok és várok. A szemei nem engedik a szemeimet, a tudatom mintha nem is én uralnám. Érzem, hogy kiszolgáltatott vagyok és gyenge. Az elmúlt időszakra gondolok, s rájövök arra, hogy nem is a lehetséges haláltól félek, mely általa érhet, hanem attól, hogy nélküle kell élnem. Lenyugszom, a szívem sem akar már kiszakadni a helyéről, s a testem ellazul. Látom rajta a meglepettséget, látom, hogy nem érti mit művelek. A testem feletti uralmat visszanyerve lépek egész közel hozzá, s a nyakamból hátra simítom a hajam. Az ereimben lüktető vér illata egy pillanatra mintha meghipnotizálná, s a hegyes szemfogai megvillannak az ajkai mögött. Tudom, hogy mit szeretne, tudom, hogy ez számára maga a pokol, de nem érdekel.

• Mit művelsz? – kérdi fogcsikorgatva.

• Nem fogsz megölni.

• Ne hívd ki magad ellen a sorsot.

• Már rég megtehetted volna.

• Meg is akartam tenni. – morogja dühösen. – Attól a perctől kezdve, hogy megpillantottalak.

• Akkor miért nem tetted? Miért mentettél meg? Miért vigyáztál rám hónapokon át?

• Csupán egy teszt voltál, egy teszt vagy.

• Miféle teszt? – kérdem, miközben a könnyeimmel küszködöm.

• Tudni akartam, hogy mennyi ideig vagyok képes kordában tartani a vérszomjam. Hatszáz éven át a vadászat volt az életem, s egyetlen dolog tartott életben: a vér. Mert ez vagyok én... egy vérengző fenevad, aki a vadászatért él. Próbáltam megváltozni, úgy véltem általad majd talán sikerülni fog, de elbuktam, mint az összes többinél. Más sem jár a gondolataimban minthogy, megízleljelek. Minden sejtem azért ordított az elmúlt időszak minden másodpercében, hogy levadásszalak, és addig vegyem magamhoz a véred, míg a félelemtől rettegő kis szíved utolsót nem dobban.

• 10 hónap. – suttogtam elcsukló hangon, s egészen közel léptem hozzá. – Tíz hónapja várok arra a pillanatra, hogy hozzád érhessek, hogy átöleljelek. – simítottam végig az arcán. – Ha meg kell halnom, akkor általad akarok meghalni. Nem félek, mert te velem vagy. Ha el kell mennem, akkor boldogan távozom, mert a te arcod lesz az utolsó akit látok. – mondtam, miközben a hangom nyugodt és csöndes maradt.
  Az egyik tenyerem még mindig az arcán pihent, míg a másikkal végigsimítottam a haján.

• Nem félsz tőlem. Nem félsz a haláltól. – jegyezte meg és újból kivillantotta tökéletes fogsorát.

• Nem. – mondtam, majd a gyönyörű szemeiben elveszve folytattam. – Lehet egy utolsó kívánságom?

• Mit szeretnél?

• Csókolj meg. – feleltem. – Egyetlen csókért önként neked adom az életem.

• Egyetlen csókért? Miért? – kérdezte, mint aki nem akar hinni a fülének.

• Mert az a szív, melyet kitépni készülsz a mellkasomból, érted dobog. – feleltem miközben egy könnycsepp kigördült az szememből. Hosszú ujjait az államra simította, s az alázuhanó könnycseppet felszárította.

• Egy emberi lény, kinek az életét készülök kioltani, értem könnyezik. – suttogta a mutatóujján csillogó könnycseppet bámulva. – Ezért megérte ennyi időn át létezni... Hatszáz év. Ennyi ideje létezem ezen a Pokol nevű helyen, melyet földi életnek neveznek, és még sosem ejtett könnyeket értem senki. – mondta, majd elcsöndesedett. Az éjszakai némaság körülölelt minket, mintha máris gyászoltak volna a madarak, az apró kis bogarak, melyek mindaddig bukfencet járva zengték be a kertet. Mozdulatlanul álltunk egymással szemben, s mindketten azt a könnycseppet bámultuk, melyet érte, a vérengző fenevadért, a könyörtelen démonért, a hatszáz éves vámpírért ejtettem. Úgy csillogott mint valami felbecsülhetetlen gyémánt, melynek párja nincs sehol a világon. Végül ő nézett rám először, az arcomat hosszasan kémlelte, majd újra a könnycseppre nézett és az ujjaival szétmorzsolta.

– Egyetlen csók? Ez minden amit utoljára tenni szeretnél? – kérdezte, a reakciómat fürkészve. Némán bólintottam, mire ő közelebb hajolt, majd még közelebb. Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem, s amint az ajkai az ajkaimra tapadtak az erőm elhagyni készült. Boldogság áramlott végig bennem, átszaladt a testemen, s visszatért a mellkasomba megpihenni. Nem akartam, hogy véget érjen a csók, de mégis elhúzódtam tőle. A nyakamból a hajat ismét hátra simítottam, s kissé oldalra fordítottam a fejem, felajánlva neki a kéklő eret. Gyöngéden átkarolta az egyik kezével a derekam, míg a másik kezét a hátamra helyezte, s hozzám simult. Arcomra leheletnyi csókot nyomott, majd a szája a nyakamra vándorolt és én beleborzongtam amint a lehelete elérte a bőrömet. Becsuktam a szemem és felkészültem. Nem féltem, és ezt ő is érezte. Szerettem, és ezt immár ő is tudta. Hegyes fogai a nyakamba mélyedtek, s felkészültem a rám váró fájdalmas halálra. De nem éreztem fájdalmat csupán szédelgést, s egy egy enyhe rángatózást felőle, amint egyre mohóbb kortyokban nyelte el a vérem.

• Szeretlek. – suttogtam és a szavam elnémult.
  Hangos morgás tört fel a mellkasából, s elhúzódott tőlem. Az arcát, a hófehér fogait, melyek vörösben fürödtek, megvilágította a Hold sápadt fénye, s a sötét szemeiben felcsillan valami... valami ami számomra ismeretlen, amit mindaddig a pillanatig egyszer sem véltem felfedezni. Rá mosolygok és érzem, hogy az erőm elhagyni készül. „Hát ennyi volt? Még pár perc és véget ér az életem...„ A testem egyre nehezebbé vált, mintha egy láthatatlan erő szorosan a mellkasomra ereszkedett volna, mely folytonosan préselte ki a levegőt a tüdőmből, hogy aztán csendesen eltávozhassak. Az árnyba burkolózott alak fölém hajolt, s én elvesztem abban a gyönyörű szempárban. A szemhéjam lassan lecsukódott. Semmire nem vágytam jobban, csak, hogy vége legyen. Béke volt bennem és szeretet. Immár nem akartam mást, mint elhagyni a világot, s belépni abba a bizonyos fénybe, melyről oly sokat beszélnek. De semmi... sehol a fény, sehol az elhunyt szeretteim. Egymagam voltam a földi világban, a saját testemben. Még mindig haldokoltam, s csak egy kérdés járt az eszemben: Miért nem lesz vége? Kinyitottam a szemem, s egyenesen abba a sötét szempárba pillantottam. Szerettem volna rá mosolyogni, de minden amire képes voltam az egy gyönge sóhaj volt, mellyel az életerőm távozott, s a szemeim akaratom ellenére lecsukódtak. Megbékéltem, menni akartam. Miért kínoz? Miért nem veszi el az életem? Miért enged szenvedni? Ő véget vethetne az egésznek, épp úgy ahogy ígérte, most mégis küzdenem kell azért, hogy vége legyen.

• Nem tudlak elengedni. – csendült fel a hangja, s szétfeszítette az ajkaimat. Édes folyadék csordult a számba, s onnan a garatomba. Néhány pillanat és a testemben szétáradó atomok eltelítettek életerővel. Kinyitottam a szemem, s szorosan megragadtam a karját. A vére patakként áramlott végig az ereimben, s egy pillanattal később minden távolinak tűnt. Engedek a szorításon, míg végül az ujjaim lebomlottak róla, s felemelkedtem a földről. Kérdőn pillantottam az elgyötört arcára, de ő csak csöndben állt, akár egy szobor.

• Miért nem engedtél el? – kérdeztem.

• Tudod, te azt. – suttogta.

• Mond ki. – kérleltem, miközben a szívem a torkomban dobogott.

• Mert az a könnycsepp ráébresztett, hogy miért érdemes léteznem.

• És mi lenne az?
• Te. – felelte, s a kezét felém nyújtotta.